Sokat gondolkodtam, hogy mit ér ez a sztori? Tényleg, miért kell ezzel nekem foglalkozni? Mértékadó barátaim szerint vannak fontosabb dolgaim is. Aztán, lehet, hogy ha kicsapom a biztosítékot, akkor majd nem ehetek ott többet jóízűen, a gyerekeim nem játszhatnak a játszótéren és azt kockáztatom, hogy az autómat is megrongálja valamelyik jóravaló alkalmazott. A büfé sem a legutolsó vacak az országban, a tulaj tesz érte, áldoz rá, újjáépítette például. Számos egyéb helyen monoklik mellett rendőrségi üggyé vált volna a palacsinta sodrása.

De nem érzem jól magam. Mint vendég. Ezt a szót pedig úgy írva, hogy tudom, mennyien tesznek a gasztronómia és a vendég renoméjért az országban és úton útfélen látom, hogy még mennyi munkájuk van. Szóval, fizetek, fogyasztok, véleményem van és le is írom – és ha nem tetszik, hát az is egy vélemény - :

A következőt méghozzá egy balatoni büfé kapcsán a Facebook oldalukon és a sajátomon is:

„Az nem OK, hogy a végtelenül unott kiszolgálolanynak fogalma sincs melyik hamburger van mirelit húsból és melyik nem. Az viszont, több mint gáz, hogy azzal a kézzel csavarja a palacsintát amivel a pénz kezeli! És ezúton is segítek, hogy másnak ne kelljen pultot váltani a "rengeteg típus és nem tudom felsorolni" miatt: van kakaós, kakaó krémes, lekváros, mákos, dejos, vanillia pudingos. Porcukrot lehet a tetejére kérni. Nem agysebeszet azért ez...”

A tulajdonos szerint nem a szabad véleménymegosztásra való a közösségi média. Legalább is nem a rossz hír megosztására. Szerintem meg nem baj ha ez megtörténik, – de ne rohanjak ennyire előre.

A véleményemet arccal vállaltam – Facebook – és az osztályzatom 2* lett (a 3 *-nál az értékelés azt mondja, hogy „rendben van”). Gyorsan érkezett is két harcias alkalmazotti válasz. Az egyik csak cinikus, a másik azonban túlmegy a józan ész határain – a címsorban és alul olvasható. Mindkettőre reagáltam, de csak nem érkezik meg a tulajdonos válasza. Nincs reakció sem arra, hogy egészségügyi kockázata van a rendszerének és ezt miként fogja orvosolni, sem pedig arra, hogy talán tudja, miként fenyegetett meg az alkalmazottja.

De hát családi vállalkozás! Nem multi ipar egyszemélyes védvonala. Kell egy esély, hogy eldöntsem, megíródik-e ez a pár sor itten. És igen, elmentem a tulajhoz, aki hallani sem akart arról, amit írtam. Bár kitartott, amellett, hogy nem tudja mi volt az, azt mégis, hogy a palacsintáról van szó. Szerinte jobb lett volna azonnal elmondanom. Szerintem meg nem hibáztam a közösségi médiával, ha tudja és képes kezelni a panaszokat jobban kijöhet belőle. Így ebben nem értünk egyet. Arról sem akart hallani, amit az alkalmazottai írtak nekem – ahhoz semmi köze, ő szólt, hogy mindenki csak a saját nevében írjon (pedig ez sajnos, nem így van!). Ő nem az az ember, aki ezzel az egésszel foglalkozik. Én meg eldönthetem, hogy akarok-e jóízűt enni a helyszínen vagy sem.

És ott állva forgott velem a világ, erősködök, hogy azért érdemes elolvasni, ő meg, hogy több száz palacsintát csinálnak egy nap és ha mindegyiknél kezet mosnának, akkor lerohadna az alkalmazottak keze. Említem, hogy benzinkutakon is kesztyű van, karimás, könnyű beletenni a kezet stb. Semmi.

Említem neki az egészségügyi rákfenét. Semmi. Ő nem így dolgozik, hogy ezekkel foglalkozzon. Ő az üzletére figyel – épp elmegy egy vizes ruhás szörfös, köszön, ő meg vissza neki és mondja, hogy „mi így dolgozunk” – utal a jó kapcsolatra (csak tátogok gondolatban, hogy hiába a jó kapcsolat ha nem fogyaszt semmit). Én meg azt, hogy itt állok előtte, eljöttem, személyesen, megbeszélni. Azt mondja, „ezt jobban értékelem”. De nem kíván tenni semmit, őt nem érdekli, ki, mit írt.

Nincs „elnézést hibáztunk”, na, ne is várjátok. Nincs és nem is lesz.

Mire azonban idáig eljutottunk, már el is felejtettem az unott kiszolgálólányt és a cinikus kollegát. Alig adott kézfogás és búcsú.

A fentiek tények, úgy történt, ahogy írtam. Keserűség van benne, hogy ma, ebben a szép szociális világban valaki ennyire leszarja egy vendég véleményét és elhiszi, hogy a kis mikrokörnyezete az egyetlen, ami számít. Nesze neked véleményírás. Tényleg inkább fogjuk be a szánkat?

Szóval a tanulságok: bőven van még hova fejlődni az ügyfélvéleményeket kezelendően. Soha nem felejtem azt a sztorit a kis francia étteremről, ahol a Tripadvisoron valaki csupa dicsérettel illette az éttermet és hozzátette, „bár a kagyló kicsit elhűlt mire megérkezett”. Másnap a tulaj összehívott mindenkit és erőteljesen informálta őket, hogy nem azért fektetett eurótízezreket az éttermébe, hogy ilyen vélemények érkezzenek.

És tudom, hogy a balatoni tulaj szerint ez csak egy strandbüfé. De mégis.

Nagyon komolyan érdekelne azon ismerőseim véleménye, akik teszik a dolgukat a hazai gasztro forradalomban (vagy ez itt azért még nem az és nem is lesz?). Aztán titkon (privát üzenetben) az ügyfeleim véleménye is arról a helyzetről, hogy ha hibázok és így reagálok, akkor dolgozunk-e még együtt valaha? És mindenki máséra is, természetesen.

Az egyik levél első része:

„Remélem legközelebb egy olyan helyről kapod a palacsintát ahol nem látod hogy a szakács előtte a faszát vakarta vele. 10 ezer emberből te vagy az egyetlen aki megjegyezte ezt. Szívügyem ez az étterem, figyelnek a frissességre, tisztaságra, ha ilyet írsz személyesen tedd ne ilyen aljas módon interneten, ha nem vonod vissza megtalállak...”

u.i: Azért egy kép, amit a másik kollegától kaptam. Szerintem ez akár vicces is lehet. Azért van kiemelve középen az a kenőanyag, mert azt írtam, hogy kakaókrémes és a válasz az volt, hogy nekik olyan nincs. Csak, hogy lássam. Igazuk van! De mogyorókrémes sincs. :)

(mindenek végén: ez egy vendég poszt és ezúton szeretném megköszönni a lehetőséget a publikáláshoz)