A Starbucks egyik alapötlete, hogy egyfajta otthonosságot kölcsönözzön a kávé mellé. Egyfajta harmadik „hely” az otthonod, és a munkahelyed mellett. Rájöttek, ha ezt jól csinálják, akkor el lehet adni egy 200 Ft-ot érő kávét eladni 900-1000 Forintért.  Erre épül fel minden a neved a kávés poháron, a Starbucks otthonos berendezése. Minden. El is kell ismerni, hogy stílust teremtettek vele, és már a konkurencia is többé-kevésbé megtanulta hogyan kell kávét eladni.

Itthon – ahogy az lenni szokott – eltorzult egy picit a dolog. Egyrészről a plázákban valóban sokat lehet értékesíteni, magam is szoktam ott kávét venni, de lássuk be ez a fajta „harmadik hely” életérzés nehezen üt be egy egészségesebb lelkületű embernek. Az ügyfélkiszolgálás területén inkább egyfajta kötelező elemként megy érzésem szerint ez a pohárra ráírjuk a nevedet, neveden szólítunk dolog. Az esetek túlnyomó többségében pedig inkább egyfajta tranzakciónak tekintenek, mint hús-vér embernek a baristák.

Félre ne értsétek, semmi bajom a céggel, kifejez
etten szeretem őket, de hát el kell ismerni, hogy az eredeti célkitűzések – hmm, csak részben teljesültek.

Mindezek tükrében egy nagyon üdítő kivételt fedeztem fel nem régen.  Ez pedig az ötödik kerületi Egyetem téren található kávézó. Pici, a külvilágtól az átlagos Starbucksnál jobban elszeparált hely, már első belépéskor megjön az a bizonyos „harmadik hely” érzés.  Viszont a kiszolgálás páratlan, személyes, testreszabott, kedves. Mindig van egy pár kedves szavuk az emberhez, ajánlanak, beszélgetnek, de nem úgy mintha a fogukat húznák egy script felolvasása közben. Természetesen, mosolygósan. Ábel ( a hely egyik baristája) és kollegái kérdeznek, érdeklődnek, nagyszerűek a small talkban.

Ha a Starbucks franchise magyarországi tulajdonosa lennék, bizony ellátogatnék az Egyetem térre, hogy megnézzem, milyen munka folyik ott.